Több barátom is abban a helyzetben evickél, hogy az „ex” és az „aktuális” státusz között lebegtetik a párkapcsolatukat, mert amint kilépnének belőle a társ rohamos fejlődésnek indul. Önmagához képest.
Kemény döntési helyzetet generálva mindkettőjük számára. Igen, ilyenkor véleményem szerint mindketten dönthettek. Sőt, közös döntés szükséges, merthát a párkapcsolat jellegénél fogva csak két fél által üzemeltethető. A téma tömör kifejtése következik.
Adott tehát egy kihűlt, harmonikusnak éppen nem mondható kapcsolat, amiben egyik fél sem boldog. Egyikük úgy dönt, ebből elég, és kilép. Ámde, mintegy varázsütésre ilyenkor a másik fél elkezdi elővenni azon eddig rejtegetett tulajdonságait, amivel a párja meggyőzhető róla, hogy még sincs veszve semmi. Ideális esetben mindkettőjük erőfeszítésével tényleg olyan szintre emelhető a párkapcsolat, ami a boldogságot garantálja. A tapasztalat azonban azt mutatja, hogy gyakrabban süllyed vissza a kapcsolat a korábbi, elfogadhatatlan állapotba, két okból. Egyrészt: a fejlődés időszakos volt, valószínűleg egy elkeseredett végküzdelem, a megfelelni akarás inspirálta, nem pedig a belső igény a változásra. Mivel a változás nem belülről építkezett, nem is tartható fönn tartósan, legfeljebb óriási energia befektetés árán, ami viszont nem megoldható hosszútávon. A másik ok pedig az, hogy a változás ugyan tényleg bekövetkezik, de ez a változás még mindig csak erős, alul kötött kompromisszummal fogadható el. Ami hosszútávon szintén nem tartható.
Kérdésem ilyen esetben az érintett felekhez: Miért csak az utolsó pillanatban vette észre az igényt arra, hogy változnia szükséges a kapcsolat életben tartásához? Eddig ezek szerint nem éppen fordult teljes figyelemmel a társa és a közös dolgaik felé. Rendben van így? A másik félhez pedig: miért köt olyan szinten kompromisszumot, ahol igazából nem érzi komfortosan magát? Miért vállal be egy olyan kapcsolatot, ahol a másiknak nagy erőfeszítés a kitűzött szint elérése és megtartása az én oldalamon pedig állandó lemondást kíván a valódi igényeimről.
Ebben a helyzetben mindkét fél sérül. Az önbizalom egyiküknél sem éri el azt a szintet, hogy önmagammal szembenézve azt tudjam mondani: köszönöm az eddigieket, de tovább kell lépnem egy olyan párkapcsolatba, amiben valóban önmagam lehetek (amiben nem kell a számomra fontos értékekről lemondanom, amelyben nem kell túleröltetnem magam).
Veszélyes csapda ez a húzd meg, eresztd meg játszma.
„Á, ugyanmár, a társam valóban fejlődik, és én is egyre jobban bízom benne. Menni fog ez nekünk!” Hányadszorra mondod ezt el újra? Ha először, akkor legyen ez az utolsó is. Ha többedszer, akkor gondolkozz el azon, hogy a korábbi alkalmak után mi következett…
Nem vitatható, hogy önmagához képest sokkal előrébb tart, mint X hónappal, évvel ezelőtt. Az is biztos, hogy még tovább fog változni. A kérdés az, hogy a te szintedet így is megüti-e valaha? Nem a leértékelt szintet, hanem a valódit, ami ott legbelül van!!! Ha meg nem, akkor miért jó neked ez így? Mi akadályoz meg abban, hogy egy hozzád illő párt találj, aki nem a krízisek hatására szedi össze magát, hanem kapásból azon a szinten van, ahol te?
Ebből az alapjaiban egyenlőtlen felállásból sérülés, rossz szájíz nélkül nem lehet kikeveredni. Benne maradni meg egyenlő a visszatérő problémák folytonos kezelgetésével.
Szigorúan a címbéli helyzetre szorítkozva mindenképp arra bíztatlak, ha ebben a helyzetben vagy, ne melegítsétek fel a főzeléket még egyszer, mégha közben meg is sóztátok is, mert lehet, hogy te csak azért ennél főzeléket, mert nem ettél még csoki tortát. Javaslom, kóstold meg!
Jó étvágyat kívánok a harmonikus párkapcsolathoz! 🙂
